Ahol füst van, ott kultúra van! - Börtönnapló Makranczi Zalántól
2. rész
2012. szeptember 6. csütörtök, 09:20
Másfél évvel A fiú a tükörből című
előadás bemutatója után a színészek, Makranczi Zalán és Perjés János két
hónapos sorozatra indult az ország több börtönébe. Elhatározták, hogy
tapasztalataikat egy börtönnaplóban osztják meg a „külvilággal.” Mert
aki egyszer játszott már testközelben az „érintetteknek”, elkezdi
másként látni az emberi reakciókat. 2. rész.
Börtönnapló
2012 08. 22. –Debrecen
Perjés János: Nincs
közel…és tudva levő, hogy szoros házirendhez kell alkalmazkodnunk,
beleilleszkedve az elítéltek napirendjébe. Láss csodát, Debrecen
valahogy kilóg a sorból, csupa napsütés, kedélyesség lengi be a
helyszínt. Lehet, hogy a 40 fokban megtett három órás út teszi, de
szinte „elvarázsoltan” lépjük át, már szinte megszokásból a kaput. Ahogy
a darabban az enyhe kábítószer hatása alatt álló fiatalok a
ragasztógőztől, mi Debrecenben a „mindenre ráérünk” hangulattól
emelkedünk pár centivel a föld fölé. Családias szellem, sehol a máshol
megszokott drill, ez aztán sajnos az előadás mondanivalójának rovására
megy. Erről Zalán részletesen beszámol.
A Hajdú-Bihar megyei börtönben 2008 nyara óta havonta tartanak különböző kulturális rendezvényeket. Gyenge-Bíró István intézményvezető
elmondta, hogy a börtön részéről is fontos a kulturális megmozdulás,
hiszen ezzel is elősegítik a rabok későbbi visszailleszkedését a
társadalomba. Az intézet történetét olvasva érdekességként tűnik szembe,
hogy 1988-ban ebben a börtönben zajlott le a magyar börtönélet első
terrorcselekménye.
Makranczi Zalán szubjektív börtönbeszámolója:
Kedves Naplóm!
Börtönturnénk második állomása Debrecen.
Ha hiszed, ha nem, a reggel nyolcas indulást 20 perccel lekéstem.
Szombat óta romlott a részidőm. Node! Debrecenbe kéne menni,
pulykakakast kéne venni, Na nem…Ha valaki nem tudná, Debrecen marha
messze van Budapesttől. A 4-es úton hatványozottan. Az első jel, amire
felfigyeltem, az a rengeteg kukorica, ami az utunkat szegélyezte. Naptól
sárga és barna kukorica, ameddig a szem ellát. Messzire.
Megállapítottam, hogy számomra a kukorica az egyik legunalmasabb növény.
De tényleg. Unalmasabb, mint a KI Mit Tud-on tizedszerre meghallgatni
az „Által mennék én a Tiszán ladikon”-t citera kísérettel. Ja, és ez
biztos csak az én parám, de a napraforgók a föld felé néznek!!!! Ez
vajon jel és nekem szól, vagy egyszerűen csak az augusztusi negyven
foknak? Ilyeneken agyaltam úton Debrecen felé. A városhatárt átlépve új
gondolat ütött szöget a fejembe. Debrecen, ugye az ország második
legnagyobb városa Budapest után (ezért a mondatért Miskolcon, ahol
születtem, jópáran az úriszék elé cipeltetnének és vízpróbának vetnének
alá.). De a lényeg. Hogy viselkedik egy város, ami a második?
Méltóságteljesen. Hasat be, mellkast ki, fejet fel! Tekintetet a távolba
vetni, egyenes vonalú, egyenletes mozgással, iiindulj! És a hatalmas
kő, beton, aszfaltmassza, gyomrában az emberekkel…áll…áll a pusztában,
büszkén, fölszegett fejjel, és csak VAN! És VOLT! Hol volt, hol nem
volt, volt egyszer egy város, amit Debrecennek hívtak. És ebben a
városban áll egy börtön. Ebben a börtönben él sok-sok elítélt.
Beérkezvén a nagykapun, - miután csattant mögöttünk a villanyajtó –
vártunk.
A narrátor ezen a ponton Szabó Gyula hangján folytatja:
„Aztán vártunk még egy kicsinyt. Attól
féltünk, tán elmarad az előjadás a nagy érdeklődés hiányában. Osztán
csak béeresztettek minket, mondván: kevesebb, mint két fertályórán belül
kezdhetünk színészkedni. Addig néhány fogvatartott segít motyózni. Mit
ne mondjak, a két fertályóra úgy letellett, azt se mondtuk: pitymallik.
Szólt a strázsa: Oda se neki, koma! Időbül rengeteg van! Mindenki annyit
vár, amennyit tud! És az elítéltek rádupláztak a két szűk
fertályórára.”
Itt visszaveszem a saját narrátori
hangomat: az első felvonás zökkenőmentesen lement. Nők elől, fiatalok
középen, öregek hátul. Nagyon figyeltek, néha kommentálták az
eseményeket. Nyolcvanan lehettek. Fölöttünk – mintha régi típusú
bérházban lennénk lent az udvaron – még két emeletnyi körfolyosó,
minden oldalról egy tucat zárkaajtó nyílik. A probléma szünetben
kezdődött. Kimentem dohányozni. Tűz nélkül. És sehol senki, akinél
bármiféle tűzgyújtó eszköz lenne. Se egy kova darab, se egy nagyító, még
két száraz ágat sem találtam, amit összedörzsölhettem volna. Mint
megtudtam, a dolgozók közül alig dohányzik valaki. Ez egyfelől roppant
becsülendő dolog…másfelől az agyamban üvöltve szólalt meg a sziréna
(Tomka barátom kedvenc mondata Hegedűs Géza bácsitól). Ahol füst van,
ott kultúra van! Oké, tudom, hogy ez egy börtön, de… várjunk csak,
hiszen az országban szinte sehol…ebbe ne menjünk bele. Ugorgyunk!
Visszabattyogtunk. A bevitt nikotin adag pontosan 0,00 mg. A világ így
már nem olyan szép. Ráadásul a hátul ülő rabok közölték, hogy nem
látnak. Az őrök készségesen feltessékelték őket a körfolyosóra. Ez nem
volt világbajnok ötlet. Minimális őrizet alatt harminc férfi felettünk.
Persze, hogy beszélgetnek. Néhányan kis fadarabok útján próbáltak meg
kommunikálni velünk. Jó viccnek gondolták. Amúgy én is. Általános iskola
harmadik osztályában, csak én osztályfőnökit kaptam utána. Anyukám meg
csúnyán nézett. Ja, és nem volt TV nézés két hétig. Ha ez még nem lett
volna elég, zajlott az élet a körletben. Ajtócsapkodás, kiabálás, ahogy
kell. Ezzel se lenne baj, hiszen mi vagyunk a vendégek, alkalmazkodjunk
mi, de egy „Bocs, srácok, magas művészet megy a földszinten, kicsit
csendesebben már” – jól esett volna. Így tripla annyi erőbedobással,
feleannyi információt tudtunk átadni a lent ülő ötven érdeklődőnek.
Engem tényleg csak azért zavarnak az
ilyen dolgok, mert a nézőket kizökkentik. Minket ötven előadás után már
nehéz lenne megzavarni. Lényeg a lényeg: minden erőfeszítésünk ellenére
megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Méltóságteljes Város –
Családon belüli erőszak ellen rinyáló színészek. 1-0. A világ nem
váltódott meg halk pukkanással. Mi pedig a debreceniek elnéző
tekintetétől kísérve (nem baj srácok, legalább megpróbáltátok)
beszálltunk a kocsiba és hazaindultunk.
A teljességhez hozzátartozik, hogy jelen
sorokat Budapesttől hatvan km-re egy árokparton írom. Leégett a
sebváltó. Tudjuk be ennek a borúlátást. Arccal a vasútnak és a következő
börtönnek! Hegyet Szegednek és metrót Debrecennek! Térey Jánosnak
üzenem: János, mindent értek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése