és a Börtönturné elindult
Másfél évvel a Paulinyi Tamás:
Bólébál című regényéből készült A fiú a
tükörből című előadás bemutatója után a színészek Makranczi Zalán és Perjés János két hónapos sorozatra indult az
ország több börtönébe. Elhatározták, hogy tapasztalataikat a színház hatásáról,
a téma – a családon belüli erőszak – „házhoz viteléről” egy börtönnaplóban
osztják meg a „külvilággal.” Mert aki egyszer játszott már testközelben az
„érintetteknek”, elkezdi másként látni az emberi reakciókat.
Börtönnapló 1.
2012 08. 17. –Tököl
Perjés János: Amikor tavaly teljesen ismeretlenül felkértem
Makranczi Zalánt, hogy legyen a partnerem egy családi drámában, ahol egy
személyt játszunk ketten, sejtettük, hogy közös célunk lehet az emberek
segítése, úgymond a szociális háló réseinek „foldozása”. Nem tagadom, hogy a
„civil” nézők eleinte nehezen jöttek el a darabra, ám ha ott voltak,
megváltozott lélekkel mentek haza. A legenyhébb kifejezés egy barátnőm száját
hagyta el: „Milyen jó, hogy nekem szép gyerekkorom volt!” Igen, egy valódi
családi pokol elevenedik meg a színpadon, szarkazmussal, hatalmas röhögésekkel,
verekedéssel, halállal, gyakorlatilag harminc év küzdelemmel. A darab híre
terjedt és mára – bár most budapesti helyünk épp nincs -, valahogy a befogadó
színházak nem erre a témára érzékenyek, többször hívtak olyan közönség elé,
akik érintettek a témában. Szolnokon pszichológusok, családsegítők
konferenciáján kétszázan szorongtak a nyolcvan fő elé szánt előadáson. Utána
beszélgetés, és új remény, hogy egyre többen foglalkoznak a témával. Kaposváron
a Szentjakabi Romoknál majd’lebontottuk a színpadot, egy hatalmas fa alá tettük
romos fotelunkat és körbeült minket a 150 néző a szabad ég alatt. Tavaly három
börtön igazgatósága keresett meg, hogy játsszuk el az elítélteknek. Így lettünk
a „Jó nagykövetei a bűnösök barlangjában”. Kecskeméten, ahova a „nagy sikerre
való tekintettel” visszamegyünk, színjátszó kör alakult az előadás hatására.
És a nagy fordulat, a BM
javaslatára a Büntetés Végrehajtási Intézetek sorra hívták meg az előadást.
Elhatároztuk hát, hogy börtönnaplóban vezetjük az egyes intézetekben szerzett
tapasztalatokat. Hogy mi lesz ennek a vége??
Első helyszínünk Tököl, a
Fiatalkorúak Intézete. Nevével ellentétben vannak itt nagykorúak is, de a száz
néző közül csak páran azok. Tudnivaló, hogy egy előadás a szabad idő teherére
megy, így nem kötelező eljönni, előre fel kell iratkozni. Tökölön közel száz
fiatal volt rá kíváncsi. Ez különbözött mindentől. Eleve akaratlanul más
„energiával” játszik az ember a szokatlan helyszínen, de fiataloknak, pláne
akik valószínűleg közvetlenül érintettek még maximálisabb figyelemmel. Itt
nincs udvarias csönd egy-egy lazább pillanatnál. Ha elengeded a képzeletbeli
fonalat, rögtön érződik a lankadt figyelem. Pontos közlés, feszes előadásmód
kell, hogy lekösd őket. A sajtós-nevelőtiszt, Erika szerint, a fiatalokat
nagyon lekötötte a történet, ráadásul legtöbbjük még nem látott színházat.
Egy részlet a Tököli Fiatalkorúak
Intézetének hitvallásából: „A tököli bv. intézetben folytatott nevelés,
reszocializáció számos terület érintenek. A teljesség igénye nélkül három
fontos területet emelünk ki. Mindenekelőtt a fogvatartottak életviszonyának pozitív alakulására fektetjük
a legnagyobb hangsúlyt. A második legfontosabb terület a fogvatartottak cselekvéseinek szabályozása, azaz olyan
tevékenység formák gyakoroltatása, erősítése, amelyek hozzájárulhatnak a
személyiség pozitív alakulására, fejlődésére. A harmadik szempont, amely egyben
a legnehezebb feladatunk, az elítéltek értékrendjének
alakítása, az ismereteik bővítése és a beilleszkedésre irányuló törekvések
erősítése. Hisszük, hogy „ a
szabadságuktól megfosztott személyek fogva tartásával járó sajátos munka az
abban közreműködő személyzettől magas szintű erkölcsi felelősséget, érték- és
normakövetést vár el.”
Makranczi Zalán szubjektív naplója:
Nehéz reggel. 7.30-kor indulunk a
Thália mögül. Én már előző nap, lefekvéskor sejtem, hogy késni fogok, mert
hajnalban, amikor végre ágyba jutottam - a magyar egészségügy teljes skáláját
aznap este végigjárva, szembesülve minden bürokráciai elmebajjal- az utolsó
gondolatom az volt, hogy fel kéne hívni Jánost, hogy csúsztassuk el az
indulást, mert gyakorlatilag már a nevem sem tudom. De közben tudtam, hogy a
„büntetés végrehajtás” nem viccel, időre megy minden, mint az óramű….tehát nem
lehet késni…ergo kb 10 percet késni fogok. Így is történt. Pontban 7.40-re meg
is érkeztem. J
Persze mindenki rám várt. A börtön PR-osa vitt minket kocsival Tökölre. Kedves
volt, de beszélgetni nem volt erőm, gyakorlatilag az oda utat végigaludtam.
Tököl határában ébredtem föl. A hölgy éppen azt ecsetelte, hogy itt vannak a
szolgálati lakások a dolgozóknak. Uhh. A börtöntől pár száz méterre. Lehet,
hogy én megtébolyodnék. Már Kecskeméten is problémát okozott a 6. évben, hogy a
színház mellett lakom, így nem látok a városból semmit….és börtönben dolgozni,
nem olyan, mint színésznek lenni….bár lehet, hogy erről sokan mást gondolnak. J
Jobban áttanulmányozva a problémát: van hasonlóság. Sok. Amerikai tudósok sorba
állították pár éve a legmegterhelőbb szakmákat – mind a mentális, mind a
fizikális igénybevételt figyelembe véve – a sorban a második, találjátok ki mi
lett. Bingo! Rögtön a bányász után, a színész következik!!!! Na, ez a rock ’n
roll! Lépjünk tovább! Odaérve kiderült, hogy a mondás nem állja meg a helyét,
miszerint: „A börtönből csak kijutni nehéz.” Ide bejutni is. Pont a váltásnál
értünk oda. 3 cigi pont belefért. J Tudjátok, hogy a
börtön az egyetlen közintézmény, ahol lehet dohányozni? Persze csak a raboknak.
J
de „ugorgyunk”, ahogy Pósalaki bácsi mondaná. Villámgyorsan fölállítottuk a
díszletet – direkt úgy lett kitalálva, hogy akár egy wc előtt is tudjunk
játszani – és már jöttek is a nézők. Írnám, hogy elítéltek, de nekünk ők nézők.
Ahogy átlépjük a börtönkaput kifelé, már
nekünk is elítéltek, de odabent nézők. Se többek, se kevesebbek. Azt hiszem
azért nagyon nehéz börtönben játszani, mert a nézőtéren csak egyenruhások ülnek
– vagy ilyenek, vagy olyanok – és ettől nagyon nehéz elvonatkoztatni. Pláne
nekem, akit mindenfajta bélyeg, megkülönböztető jelzés, cédula zsigerileg
taszít. Ráadásul 16-24 éves a nézők többsége. Rájuk nézve az elején, még nem
tudom, ki az, aki csak ki akart jönni a cellából, ki az, akit tényleg érdekel.
De akkor is…nagyon fiatalok. Hátul, az utolsó két sorban ül a 40-50-es
korosztály…(Que??? Ez nem fiatalkorúak börtöne? Na, ezt el is felejtettem
megkérdezni.) Ők a rutinosak. Tudják, hogy ilyenkor hátul jobb. Elől megy a
hepaj, bizonygatnak egymásnak, „emberkednek” egymás előtt…amennyit lehet,
illetve amennyit enged az őr. Az előadás szinte néma csöndben megy le. Elől két
srác látványosan destruál, de 10 perc után levettem, hogy a társaságban ők a
hivatásos destruálók…tőlük már mindenki ezt várja el. A második felvonás alatt
az egyik első sorban ülő fiú elkezdte kommentálni az eseményeket. Megálltam.
Nekem az tanították, hogy ami ott és akkor történik a színházban, az meg vagyon
történve, tehát, ha mindenki látja és hallja, viszont a színész nem reagál,
akkor joggal kérdezheti a néző, hogy: „EZ HÜLYE, VAGY SÜKET?” Megkérdeztem,
hogy mi van, ő azt mondta zavartan:
-
Nem tudom.
-
Nyugi én se, csak tapogatózom.
Ahogy Vonnegut mester mondja: Hát
így. Viszont sokkal oldottabb lett a hangulat. Ismét megvoltak azok a pontok,
ahol egy vörös vonalat látok a lelki szemeim előtt, valamelyik néző irányába,
vagyis láttam, amikor egy-egy mondat betalált. És közben az arcizmuk sem
rezdült. Kíváncsi vagyok, hogy beszélgetnek-e utána- nem is az előadásról, elég
arról az élményről, amit az előadás előidézett bennük. Egyáltalán előhozott-e
valami régi sérelmet, megoldatlan problémát? Hiszen amúgy is a célunk a probléma felmutatása, hogy igenis van
családon belüli erőszak, hogy igenis annak rengeteg formája van, ismerős a képlet?
A megoldás nem a mi feladatunk. Arra ott vannak a rokonok, barátok,
szakember…ha vannak…És ha valaki a perifériára kerül? Neki van esélye? Sír a
társadalom, hogy napi kb.8000 Ft- ba kerül egy elítélt eltartása. „Grrrrr! A mi
pénzünkből!!! Grrr!!!! „ Ja. És plusz 3000 ezerbe kerülne, az ember köré egy
olyan szociális hálót kiépíteni, hogy a börtönből kilépve, ne találja magát egy
évvel később pont ugyanott. Na, erre mit mondanak a fanyalgók?
„ -Persze, de azt a háromezret is
én fizetem.
– Igen öcsém, viszont a
megélhetési és egyéb bűnözés a felére esne vissza 10 éven belül.
-
10 év? Én már akkor nem is élek, hol nem szarom le?
-
Értem, de akkor a több mint ezer éves múltra
visszatekintő székely rovásírásos pólódat, amin azt hirdeted, hogy vesszen
Trianon, légyszi’ inkább add egy hajléktalannak, mert értem én, hogy visszafelé
működik a 100 és az 1000 év is, előre felé viszont a 10 se, viszont akkor ki is
a magyar kettőnk közül?”
Bocs. Ez kiszakadt belőlem. De
tényleg ezt hozza elő belőlem, amikor bent járok. Nézem az arcokat, akik
visszanéznek, megköszönik, hogy ott voltunk és nem hülyének néztük őket, hanem
egy szar helyzetben levő érző embernek, akinek szintén van igény a jóra és a
tisztaságra…csak nem adatik meg. Ezek az emberek nem jönnek oda, nem szorongatják
a kezünket, nem hálálkodnak…csak a végső tapsnál összeakad a tekintetünk. Ő
bólint, én bólintok. Ennyi. Az ügy le van rendezve. És a dolgok tényleg ennyire
egyszerűek.”
Természetesen a Turay Ida Színház
Spirit Kamaraszínháza örömmel előadja a darabot bárhol az országban
„nyilvánosan” is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése