Cserháti Zsuzsa regénye - töredékek

  3. rész

                                                   SEGÍTŐ KEZEK

Sokadszor tisztázom a könyvben, de nem lehet elégszer írni azok kedvéért, akik álságosan azt kiabálják, hogy „Miért nem segített neki senki?” Nem lehetett neki segíteni. Amikor valóban arra volt szüksége, mert betegség és az ellehetetlenülés gyötörte, hátat fordítva szidott mindenkit, aki segíteni merészelt. Én magam televíziós szerkesztőként a felelősök által képernyőképtelennek titulált énekesnőt tűzön-vizen keresztül, titokban „műsorra tűztem”. A ’90-es évek elején nagy gázsinak számított egy tévés felvételért a 20.000 Ft (manapság több művész fizet azért, hogy a képernyőre kerülhessen), hogy valóban az volt-e azon lehet vitatkozni. Ám mindig azt gondolom, hogy azért a pénzért éri meg elvállalni egy szereplést, amire szükséged van. Nos, a kamaszfiát egy penészes újpesti garzonban nevelő nő, aki nagykabátban alszik, mert nem tudja a villanyt fizetni és dicső múlt ide vagy oda, betétdíjas üvegek visszaváltásából él, visszautasította művészi gőgjében a gázsit. Természetesen nem ez volt az oka, hiszen ő, aki évek óta nem tartotta senkivel a kapcsolatot honnan tudhatta volna a gázsikat. Alaposan megváltozott külseje bántotta nagyon. Rettegett az emberektől, soha, de soha, gyönyörű dizőz korában sem szabad volt ránézni, mert akkor rögtön elméleteket gyártott. Mindig azzal foglalkozott, hogy mit mondanak róla, ezek általában fantáziaszülemények voltak.

A felkapott művésznőnek szerencsére akadt szervezője, segítője, mégpedig egy műsorszervező iroda, akik szívesen elvállalták a menedzselési feladatokat, amire bizony nagy szükség is volt a megváltozott világban. Ez nem az ORI (sokszor jogos) diktatúrája volt, hanem a piaci farkastörvények diktálta világ, amiket bizony a megrendelők nagyon sokszor átalakítottak. Ügyvéd, menedzser, könyvelő, fodrász és fogorvos nélkül védtelen vagy ebben a világban – mondják és ez teljesen igaz. Kicsit kitérve az ORI korszakra. Az egyeduralkodó állami Országos Rendező Iroda bizony fel tudott emelni és el tudott végleg lehetetleníteni, meg tudott határozni sorsokat. Ez igaz, de emellett meggyőződésem, hogy ha nem követelsz következetesen felkészültséget, pontosságot, alázatot a munka és a közönség iránt, akkor – tisztelet a kivételnek – a fellépő a könnyebb utat választja és szemrebbenés nélkül – előre elnézést – a legnagyobb szarban hagyja a szervezőt. Ezt a metódust tudta akkor elutasítani az ORI. Zsuzsa pályája elején munkalehetőséggel megbecsült tagja volt a fellépő csapatoknak. Halló, itt Balaton; divatbemutatók, Made in Hungary, Tessék választani! sorozatok nyújtottak folyamatos lehetőséget. A lány eredetileg is labilis idegrendszere nem tudta elviselni a munkával járó stresszt, és bár még csak ’76-o írunk, amikor az egyik balatoni fellépésen megbotlik a mikrofon zsinórban és a közönség összesúg: Biztos be van rúgva. Persze, mondja ő, mindenki iszik. Igen, de nem mindenkiről mondják kapásból. Bele volt kódolva a támadási lehetőség és ő vért nélkül állt ki a színpadra. Megkockáztatom, már akkor lenézte a közönséget, aki csak a magyar vacakra vevő és nem hallgat Aretha Franklint.

Számtalan slágervetélkedő est ment le úgy, hogy Zsuzsa nem jelent meg az általában élő közvetítésű előadáson. Lassan magára haragított mindenkit, de újra és újra akadt egy dal, amit mégiscsak a az ő hangjára képzeltek el. A legnagyobb hazai szerzők írtak neki, a szakma meghajlott tehetsége előtt, de meg nem bocsátotta emberi tetteit. Ami nincs, az nem hiányzik, hát írjuk egy kicsit ki (majd végleg) a megbízhatatlan botrányhősnőt.

Dehogyis mehet ő Cannes-ba, a nemzetközi Midemre; szó se lehet róla, hogy ő kapja a legjobb énekesnőnek járó rádiós díjat! Pályájának első húsz éve ebben telt el, aminek nyilván nem tett jót, hogy senki nem tudta, hogy mi lesz a vége, ha vele kezd.

2. rész

TE MÉG MINDIG ITT VAGY, …………….?

 

Szívében a világ színpadait meghódító vágyakozással, lelkében az állandó kishitűség ördögével állt az ORI turné keretében szervezett vidéki fellépésen színpadra. Ez esetben egy késdobáló étterem sarkában elhelyezett apró pódiumra. A lenszőke hajú 25 éves fiatal lány, kilépve a Divatcsarnokból, friss Táncdalfesztiválos előadói díjjal, óriási hangját kieresztve énekli az általa sosem becsült „Kicsi, gyere velem rózsát szedni” című, azóta örökzölddé vált dalt.

Általa vált örökzölddé, de az akkori közönséget megosztotta. Akkor még nekik énekelt, nem saját magának, de zavarta a nem vájt füleket az éles, „nyugati torkokat” idéző hang és a modern előadásmód. Semmi előképzettség, csak egy Istentől kapott nyersanyag, ami akkor gyémántként kiragyogott az országból és „boszorkányság” vádjával kirekesztetett a hirtelen idegessé vált popszakmából.

A nyers modorú, külvárosi lány sosem tartotta magában véleményét, ami a szívén, az a száján. És hát a szíve sem volt rózsaszínű leányálmokkal tele. Az életet a negatív oldaláról szemlélte, de az első években még az erősebb, fiatal idegrendszer fel tudta venni a harcot a támadásokkal szemben. Ha kellett, hát elénekelt még olyan olcsóságokat is, mint ez a Kicsi, gyere velem. Lám, volt, aki elhitte és ment volna vele, de ő tehetsége magaslatából, kőbányai lenézéssel válaszolt. Énekelt, és azt kívánta, mindenki menjen a pokolba és hagyják őt dalolni.

Így volt ez a fent említett kocsmában is, ahol a hevenyészett pódiumot a WC-hez vezető útba állították. Ha ott, akkor hát ott zengjen fel a rózsaszedésre invitáló opusz. Nos, a vendégeknek nem ez volt az állandó hobbijuk.

Illuminált törzsvendég ingajáratban a pódium előtt a mellékhelyiségbe. A fiatal szőkeség csábít a hegycsúcsra, mikor az úr megunja a dolgot és a pult felé haladva rászól: Te még mindig itt vagy, baszd meg?

És a lány az egész pályát így éli meg. Ő még mindig ott van, és basszák meg a többiek. Nem is rejti véka alá álláspontját.

1. rész

Bevezető

 Cserháti Zsuzsáról számtalan megemlékezés, méltatás jelent meg halála után, természetesen jóval több, mint életében bármikor. Kiadatlan rádiófelvételek, sosem hallott „csodák”, tévéinterjúk. Azon kevés művészek, előadók sorsára jutott, akiknek biztos helye van az emberek emlékezetében. Az emberi emlékezet múlandó, az előadóművészet a pillanaté. Ki lesz bálvány? Kit felednek el méltatlanul? Kit fedeznek fel halála után? Megválaszolhatatlan kérdések.

Cserháti Zsuzsa kifelé is leplezetlenül megmutatott egyénisége, őszinte kitárulkozásai közel engedték az emberekhez, mindenki maga közül valónak érezte az egyszerű művésznőt, aki nem fogadta el, ha a hentesnél előre engedték.

Halála után egy riportkönyv jelent meg, érintve életének főbb állomásait, néhány megszólalni hajlandó egykori kolléga visszaemlékezésével. Összetört szárnyakról szólt a mese, kronológiai sorrendben tartva az élettörténetet. Tisztességére vált a megszólalóknak, hogy senki sem szépítette a múltat – úgynevezett barátság ide vagy oda -, nem mentegette a kiszámíthatatlan személyiséget.

Természetesen rejtve maradt sok izgalmas kérdés, a miértekre felületesen hagyományos, elterelő válaszok láttak napvilágot. Végül is ki venné magának a fáradtságot, hogy ebben a normálisan működőnek, igazságosnak nem nevezhető szakmában kézzel fogható okokat keressen arra, hogy miért csúszik félre egy karrier. „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem” – a dalszöveg itt beteljesíti önmagát. Normális, hétköznapi pszichével mindez túlélhető, ám a sebzett idegrendszer gyakran választ olyan pályát, ahol „megkaphatja a magáét”.

Karma vagy szabad választás? Túl szeretnénk nyúlni a sematikus összefüggéseken, azon, hogy a külső szemlélő mindig okosabb, ha más életéről van szó. Az énekesnő pályaválasztása, sorsa modellként szolgálhatnak összetört lelkek döntéseinek megértéséhez.

Lélektani eseményeket keresünk, mutatunk meg fókuszálva arra, hogy közelebb kerüljünk az önsorsrontás, az önbüntetés miértjéhez.

Cserháti Zsuzsa életének tanítása izgat, mit üzen a hasonló cipőben járóknak?

Kisgyerekként csodáltam őt, kamaszként istennőnek láttam, fiatal felnőttként munkakapcsolatba kerültem vele. Több, mint 10 évig követtem nap mint nap nemcsak pályáját, de lelkének összes rezdülését is. Barátjának fogadott, bár az idő megmutatta, hogy ez a fogalom nála összemosódik a zárt lelkivilággal, a belső képzelettel. Mindent, mindig kiadott.

Ismeretlen pillanatait, döntéseit mesélem hát el, a legnagyobb tiszteletben tartva emlékét. Ennyivel tartozom magamnak, akinek az ifjúsága volt, és neki, aki csak a színpadi létével tudott örömet szerezni. Élettöredékeket elevenítek fel az egykori rajongó gyerek, a fiatal barát, a belefáradt munkatárs szemszögéből.

 

Tanulságok, tabutémák látnak majd napvilágot az emlékezésben. A sorsot megfejteni nem lehet, de választani az életben mindig több esély adódik. Zsuzsa válaszutak előtt állva habozás nélkül ment tovább a saját maga által kijelölt sors-úton, ami nagyon keserves volt neki és megkeserítette mindenki életét, aki kapcsolatba került vele.

Lelke mélyén élete végéig behunyt szemű „pince-díva” maradt, aki a fényre vágyott. Kilökte hát a sors az emberek közé, akiket utált, mert félt tőlük. Depressziósnak mondták, hát valóban az lett. Gyógymódja a sötétség, így gyógyulni a pokoli sötétbe ment, a bárok, félrecsúszott életek, titkos pincepódiumok sarkába. Hullámvasútja felrepítette a fénybe, ahol aztán ténylegesen meghalt.

Az első, legfontosabb tanulság: ne ismerkedj meg bálványoddal, úgy a tiéd marad.

Cserháti Zsuzsa, a bálvány, a Földre szállt és földre rántott engem is. Ennek a története ez a sors-regény.